Azt hiszem igy meg tudjatok nezni a kepeket. Amugy nagyon lassan toltodik fel, szoval szerintem otthonrol fogok majd sokat utolag feltolteni, mert elviszi egy csomo idomet...

http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/IMG_1015.JPG

http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/szoba2.JPG

http://bencekenyaban.blog.hu/media/csendespihi%20(2).JPG

http://bencekenyaban.blog.hu/media/csendespihi.JPG

http://bencekenyaban.blog.hu/media/gyerekszoba.JPG

http://bencekenyaban.blog.hu/media/osztaly2.jpg

4. nap

            Fél 7-kor elindultam Margarettel és Michael-el az iskolájukba. Kis ösvényeken haladtunk a földek között, átugrottuk a patak több ágát, míg végül kb. negyed óra múlva odaértünk a sulihoz. Mindenki megnézett magának, mint a gyerekek szokták itt általában. Az iskola több, földszintes épületből állt, kb. négyzet alakban elrendezve, középen egy udvart hagyva. Az egyik épületben voltak az 1.-től 5.-esekig, a többiben szétosztva a nagyobbak. Egy épület van a tanároknak is. Minden terem ajtajára ki van írva, hogy hányadik osztály, ki a tanár. Az udvaron állt egy fa, amin az iskola „csengője” lógott. Ha most egy kis harang, vagy hasonló jelent meg lelki szemeitek előtt, nos, azt töröljétek ki gyorsan. Egy fém dróton lógó sín-darabot kell elképzelni, amit egy kalapács-szerű eszközzel ütnek-vágnak. Még az árvaházban is lehet hallani. Amikor először hallottam, azt hittem harangoznak valahol.

            Úgy gondoltam, először Margarethez megyek be, és ott nézek meg egy órát. Kint vártam egy ideig, mikor egy tanár odajött és megkérdezte miben segíthet. Mondtam, hogy csak megnéznék pár órát. Beinvitált a terembe, és leültetett. Azt mondta, a tanár nemsokára megjön, várjam meg ott bent, a gyerekekkel. A gyerekek a Pre-School-ból már ismert módszerrel addig körbeolvasták a teremben kitett „plakátokat”, azaz egy bottal mutatták amit épp olvastak. Nem pontosan értettem, miért mentünk be olyan korán, mert a tanár csak 8 után érkezett meg. Bemutatkoztam, elmondtam neki hogy kerültem ide, és mit is szeretnék. Mielőtt elkezdtük volna az órát, megmutatta a naplót, amiben láttam, hogy Margaret az osztály legjobbja.

            Az óra nem általános óra volt, mert a tegnapi teszteket nézték át együtt újra. Olvasás teszt volt. Mindent angolul tanulnak, kivéve persze a szuahélit. A gyerekek nagyon lelkesek voltak. Nagyon más, mint egy otthoni általános iskola 2. osztálya. Amikor a tanár kérdezett valamit, néhány gyerek majd’ kiesett a padból úgy jelentkezett, és kiabálta, hogy „Teacher, please!”. Néhányan nem csak jelentkeztek, hanem rázták is a kezüket, így adva nyomatékot a jelentkezésnek. Ami nagyon aranyos volt, hogy a többi osztálybeli gyerek az ablakon és az ajtón keresztül kukucskáltak. Amikor odanéztem persze a nagy részük vihogva elszaladt, de a bátrabbak még integettek is. Hamar elment az óra, és nagyon örültem, hogy ott voltam.

            Úgy döntöttem átmegyek Michael osztályába, megnézem ők mit csinálnak. Nem volt bent tanár, úgyhogy megálltam a terem előtt a falnak támaszkodva. Michael kijött pár perc után, és mondta, hogy beteg a tanáruk, így most nincs óra. Visszamentem a 2.-ba, és a tanár azt mondta kerít valakit aki bemegy tartani valamilyen órát. J Ennek az lett a vége, hogy 10 perc múlva odajött hozzám egy angoltanár, és megkérdezte: Lenne-e kedvem angolórát tartani a gyerekeknek? Mert ő most épp nagyon elfoglalt, a gyerekek meg nagyon örülnének nekem. Készséggel, és szívesen elfogadtam az ajánlatot. Egy tegnap írt dolgozatot kellett velük együtt kijavítani először, és hozzá kapcsolódóan kérdéseket feltenni nekik. Pl. miért a hajó a kakukktojás a kocsi, szekér, hajó, motor négyesből. Az óra második felében pedig szövegeket olvastattam fel velük, majd a hozzá tartozó kérdéseket kellett megválaszolniuk, plusz beszélgettünk az adott témáról (miért ültetünk fákat, mire használjuk, stb.). Szerintem jobb a szövegértésük mint néhány otthoni végzős gimisnek… Eleinte elég félénkek/szégyenlősek voltak, nemigen jelentkeztek, de olyan 5 perc után már ugyan olyan hevesen jelentkeztek és kiabáltak, mint amit a 2. osztályban láttam. A végén készítettem képet róluk, aztán Michael lefényképezett engem velük. Nagyon élveztem.

            A nap fő eseménye ez volt. Óra után visszajöttem az árvaházba, és kimentem a többi gyerekkel a Field-re, majd sétáltunk egyet a faluban. Délután is a Field-en voltam, de gyerekek nélkül. Leültem a focipályához, néztem a focizó iskolásokat (abból a suliból ahol délelőtt voltam), és írogattam. Este Philippel és Anitával vacsoráztam, nagyokat nevettünk közben, majd hamar bejöttem aludni.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy megosszam-e veletek ezeket a gondolataimat. Végül valamiért úgy gondoltam, igen. Miért is ne? Éreztem, sejtettem, hogy ez nem csak fizikai, hanem lelki utazás is lesz számomra. De azt nem gondoltam, nem tudhattam, hogy ilyen hamar, és ennyire intenzíven fog elkezdődni. Vezetek itt kint egy naplót is. Amit ti olvastok, az az, hogy mi történik velem kívül. Amit a naplóba írok az az, hogy mi történik velem belül. A következő sorok ebből a naplóból származnak.

                Sírok. 2008 nyara óta nem sírtam. Könnyezni, azt igen. De sírni? Na azt már nem. Most mégis feltörtek belőlem a könnyek. Elnézem ezeket a kis árvákat, ahogy a földön játszadoznak. Se anyjuk, se apjuk, de még saját ruhájuk sincs. Minden reggel úgy válogatják ki a ruhájukat, hogy magukhoz mérik: jó-e rájuk. Mégis, azt kell mondjam: szerencsések. Ugyan a felnőtteknek nincs idejük játszani velük, de van fedél a fejük felett. Van mit enniük, inniuk. Iskolába járnak. Nem kell patkányokat fogniuk, vagy beállniuk szexmunkásnak 12 évesen, hogy eltartsák magukat, mint sok más afrikai országban. Ha egy-egy doboz kiürül a raktárban, napokig az a kincsük, és a földön (hideg kőlapon) fekve csodás vár lesz a dobozból. Matracdarabokat, lufikat rágcsálnak (olykor órákig), és szinte bármit bevesznek a szájukba amit találnak. Nem csak a kisgyerekek, a fiatalabb iskolások is. Mégis, ők ennyitől már nagyon boldogok.

                Felmerül bennem a kérdés: Vajon tudunk mi még valóban örülni valaminek? Vajon tudunk valóban boldogok lenni? Elnézve az ő örömüket és boldogságukat, kétségek ébrednek bennem a választ illetően.

                Otthon, Európában, ahol van mindig étel, ital, és tető az ember feje felett. Problémákat gyártunk magunknak, egyre többet és többet. A végén pedig siránkozunk, hogy nem bírjuk. Végül pedig elveszünk a saját magunk által kreált problémák tengerében, és sokszor már csak azt látjuk: az élet szar.

                Szerelmi csalódások miatt tinédzserek dobják el az életüket. Életek, kapcsolatok mennek tönkre apróságokból, nüansznyi semmiségekből kiindult viták miatt. A pohár majdnem tele, mi mégis csak azt látjuk, hogy nincs tele. Mást egy idő után már észre sem veszünk.

                De ha a mi problémáink tényleg oly hatalmasak mint hisszük, akkor mi van az itteniekkel? Akik több mint napi 12 órás melóval keresnek jó esetben 8000 forintnak megfelelő schillinget? És akkor még nem számolom azokat az országokat, ahol napi 1 dollárból élnek. Vagy azokat, ahol szülés után a kisbaba egy konténerben köt ki (azaz kukában), mert úgy sem tudnák etetni őket.

                Ha közülünk otthon néhányan képesek elvetni az életüket egy szakítás miatt, akkor ők mit mondjanak? Tömeges öngyilkosság lenne a megoldás? Országok néptelenednének el. Nem. Ők élni akarnak. Sokan táncolnak, énekelnek munka közben ha megy a rádió. Megküzdenek a nehézségekkel, ha akár csak 1 lehetőségük is van rá.

                Talán nem ártana átgondolnunk tényleg olyan szerencsétlenek vagyunk-e, mint hisszük. Talán nem ártana átgondolnunk, milyen értékek vezérelnek minket nap mint nap, és hogy mire akarjuk megtanítani (majd) a gyerekeinket. Talán nem ártana átgondolnunk mik is fontosak nekünk az életben, és hogy mi az ami valóban boldoggá tenne minket.

3. nap

            Ma úgy terveztem elmegyek Margarettel a St. Michael suliba, de valahogy elment nélkülem, úgyhogy visszajöttem a szobába. Kicsit még nyújtóztam, tornáztam, ittam egy teát. Kimentem, de nem volt kb. senki itt, úgyhogy gondoltam elmegyek sétálok egyet a környéken, úgy sem ismerem még túlságosan. Egyik irányba Voi van, na én nem arra mentem. Kisétáltam a faluból a másik irányba, a hegyek felé. Borús délelőtt volt, felhő ült a hegyeken, nem is lehetett látni a tetejüket. Gyönyörű a hely, nagyon magával ragad. Hétvégén, ha bírja a bokám felmegyek valamelyik hegyre néhány nagyobb gyerekkel. Nézelődtem kicsit, aztán visszajöttem a faluba, Voi felé. Körülnéztem mi-hol van. Összetalálkoztam azzal az emberrel, akinél regisztráltam tegnap a telefont, jófejnek tűnik. Segítettem neki cipelni egy dobozt ami nála volt. Cserébe mikor odaértünk behívott, megmutatta hol lakik, és meghívott ebédre. Korán volt még, úgyhogy megígértem, hogy majd máskor. Volt ott egy „bolt”, vettem rágót (olyan színes, gömb alakú, jó kemény, de nagyon finooom!), meg kipróbáltam egy itteni édességet és snacket. Nos az édesség nem jött be túlságosan (meg ne kérdezzétek mi volt, mert úgy sem tudok válaszolni), a snack viszont fincsi volt. Csak párat ettem belőle, a többit odaadtam egy férfinak aki a földjén dolgozott az ösvény mellett. Visszafelé meg rengeteg majmot láttam, sokkal többet mint tegnap, és közelebb is voltak. J

            Ebédre spagetti-tészta volt krumplival és paradicsommal, 2 tányért simán betoltam belőle. Ebéd közben megírtam a napirendemet is, úgy tervezem 4-től 22-ig leszek ébren, ebből 9 órát a gyerekekkel. A többi evés, plusz magamra is hagyok időt (meditálás, edzés, naplóírás, szuahéli tanulás, kezelés). Meglátjuk mennyire fog működni, lehet itt nem elég 6 óra alvás. J

            Délután 1-2 órát laptopon olvastam alapítványos dolgokat. Mikor a gyerekek visszajöttek a Nursery-ből, kimentem és játszottam velük jó sokat. Aztán segítettem babot válogatni, majd újból játék a gyerekekkel. Nagyon megszerettem őket már most. Az egyik lányka, Petronila (4) még puszikat is szokott adni nekem. Szeretik ha emelgetem őket, hiszen az itt levő felnőttek mind nők, és nem nagyon emelgetik őket. A végén odáig jutottunk, hogy mind2 kezemen volt 1-1 gyerek, és úgy emelgettem őket felváltva és egyszerre (súlyzózás helyett J ). Ma volt néhány veszélyes dolog, pl. nagy boldogan húztak zacskót a fejükre, ami ráadásul épphogy rájuk ment. Rohantam, ahogy megláttam, és szedtem le róluk… Egy kisfiú (akinek még nem tudom a nevét) pedig műanyag madzagot kötött a saját nyaka köré, ráadásul jól meghúzta, úgy mutatta nekem (Look! Look!). Haha, aztán beleültem egy pisibe, mert nem láttam, hogy ott van! J

            Délután megérkeztek a lányok az egyik iskolából (ma és holnap jönnek haza az összes suliból, most kezdődik a nyári szünet), és Lina is megérkezett. Lina itt dolgozik, ő segít intézni az építkezős ügyeket. Kimentünk megnézni az épülő épületet (amiben a nagy lányok szállása, egy tanterem, és egy játszórész lesz). Most úgy tűnik lassan halad, de reméljük szeptemberre kész lesz. Beszéltünk Zsolttal is, aki otthonról tartja a kapcsolatot az építésvezetővel.

            Vacsi előtt segítettem a konyhában (aminek van benti és kinti része is, eddig mindig kint segítettem) kukoricát… szemezni? Nem tudom hogy mondják, szóval leszedni a kukoricaszemeket. Mikor kész lettem, kaptam 2 sült kukoricát. Most ettem életemben talán másodszor, ízlett. Olyan, mint a főtt és a pattogatott kukorica egyben.

            Fogócskáztam még velük, csikiztem őket, és valamilyen szuahéli játékot is játszottunk páran. A mai nap legfájdalmasabb élménye, hogy egy fiú odarohant hozzám, és azzal a lendülettel jól tökön is vágott… A vacsora bab volt káposztával és rizzsel. A Sister mikor már végeztem bejött, és beszélgettünk egy jót.

2. nap

                        A délelőtt első felében megint a konyhán segítettem, babot válogattam. Apró szemű bab, a legtöbb kisebb mint a köröm a kisujjamon. Kb. 2 óra alatt végeztem az adaggal amit adtak. Közben Anita és Sister Willy chapati-t, azaz palacsintát sütöttek. Később ezeket Anita eladta, így keres valamennyi pénzt. Megkínáltak, úgyhogy ettem egy fél narancs-dzsemeset. A másik felével megkínáltam a Sistert, mert azt mondta még nem evett narancs-dzsemeset. Sőt, igazából itt köretként eszik, pl. babhoz.

             Az árvaház mellett (kb. 10 méterre) működik egy Pre-School, ahova a kicsik járnak. Mivel csütörtöktől nyári szünet van, gondoltam megnézek egy órát, amíg van lehetőségem rá. A gyerekek reggel elmennek, majd van egy szünetük, amikor hazajönnek és isznak. Szünet után mentem át velük. A gyerekek (40-en járnak oda, az egész faluból) már mind ott voltak, és amikor megláttak mindenki nyújtotta a kezét, és kiabálták, hogy MZUNGU (fehér ember)!! Mindenkivel kezet kellett fognom, a kis árvák meg nagyon büszkék voltak rá, hogy „bibi, az ő MZUNGU-juk”. J

            A tanárnő nagyon kedves volt, leültetett odabent. A magánhangzókat tanulták, és olyan egyszerű szavakat, amik az adott magánhangzóval kezdődnek. A tanárnőnek olyan hangja volt, hogy néha azt hittem megsüketülök. J Az egyik kisfiú bepisilt óra alatt, őt átküldte az árvaházba nadrágot cserélni. A pisit meg csak simán átlépte, nem foglalkozott vele, hogy ott van a padlón. Egy idő után kihívott mindig 1-1 gyereket a táblához, aki egy hosszú bottal mutatta mit olvas fel. Mindenkinek aki kiment a táblához, a végén a többiek elmondtak egy versikét, aminek a vége „You’re a good boy” (Jó fiú vagy) volt. A többit sajnos nem értettem, olyan szépen kántáltak. J Eközben a kint lévő csípőre tette a kezét, és rázta a fenekét jobbra-balra. J

            Az óra után ebédeltem, kivételesen egyedül, mert Anita elment eladni a palacsintákat. Az ebéd egy érdekes étel volt. Tojás (kb. tükörtojás)és sült krumpli volt, valahogy egybegyúrva.  Finom volt, csak kicsit túl sós. Ebéd után elmentem a Rehab Centerbe, ahol tudok internetezni. Épp vizsga volt a teremben, azaz sok gépet használtak. Egy óra volt, míg el tudtam küldeni pár képet Annának, és be tudtam másolni pendrive-ról a 2 postot. Sebaj. Amin viszont jót mosolyogtam, hogy bizony a fiatalok itt is facebook-oznak.

            A délutánom legnagyobb része arra ment el, hogy fel tudjam tölteni a kenyai telefont, amit itt használok. Részletekbe nem bonyolódnék, lényeg, hogy kb. 3 órát vett igénybe, mert regisztrálni is kellett valahova. Szóval bonyi volt, de mostantól már csak 1-2 perc lesz, ha szeretnék még pénzt rakni rá. A jó az volt ebben, hogy míg ide-oda jártam az árvaház és a másik hely között, találtam egy új utat, amin van pár nagy fa. És ezen a pár nagy fán legalább 10-20 majom él, úgyhogy kb. 5-10 m-ről láttam őket. Ez persze csak nekem, mzungu-nak nagy szám, de akkor is. J

1. nap

Leírom a részletes napomat a kb. napirend miatt, később már nem szeretném ennyire részletezni.

            Reggel 5:30 körül ébredtem, a gyerekek zsivajára. Legalább egy órát feküdtem még, hisz nem tudtam mit csinálhatnék. Estéről még volt forró vizem a termoszban, úgyhogy csináltam magamnak egy teát. Reggelizni a gyerekek nem szoktak, csak isznak. Hoztam magammal ilyen Vitalkost port, vitaminpótlásnak, ezt ettem, és tervezem végig enni reggelire. 7 körül kimentem, lementem a kertbe az állatokhoz, és sétálgattam. Ma vasárnap van, úgyhogy a gyerekek nagy része a templomban volt. Itt Burában van egy lányiskola, a Bura Girls. Ők olyan sokan vannak, hogy külön helyen van istentiszteletük. Az övékét néztem egy ideig, mikor énekeltek. Semmit nem értettem, de szép volt, és jól esett akkor reggel.

            Mikor Anita visszaért a templomból, „körbevezetett” a faluban. Megmutatta hol tudok internetezni, hol tudok venni zöldségeket, hol tudok pénzt tenni a telefonomra, hol a matatu-„állomás”. Net otthonihoz mérve elég lassú, de tudtam feltölteni képeket (amiket azt hiszem nem tudtatok megnézni), e-maileket küldeni, és ez a lényeg. 40 perc 40 schillingbe került (kb. 80 HuF).

            Visszafelé egy rövidebb, hátsó úton (inkább  ösvényen) jöttünk a földek között. A pataknál láttunk majmot, de nagyon félénk volt, így csak messziről tudtam lefotózni (szóval valszeg nem lesz hú de jó). Az árvaház területén belül, kb. a patak mellett megtaláltam azt a fát, ami alatt meditálni fogok.

            A délelőtt hátralévő részében segítettem babot válogatni (jó a vödörbe, rossz a földre alapon), majd ebédeltünk (12:00) Anitával. Úgy tűnik mindig vele kettesben fogok enni. Ő is 20 éves, és itt nevelkedett az árvaházban. Most itt dolgozik és lakik. Az ebéd finom volt, ugali-t (kukoricapuliszka) ettem valami babbal, meg valami ételt ami káposztából, paradicsomból és krumpliból állt. Hamar jól laktam ezekkel, de egy banán és egy fél narancs azért még befért. Anita nagyon meglepődött, mikor elmeséltem, hogy nálunk otthon a narancs héjának színe narancssárga (itt zöld), és hogy a banán kb. 2x akkora mint itt. Mondjuk a pont náluk van, mivel itt a kertben minden hónapban érik a banán... J

            Ebéd után csendespihi 2-ig, volt egy kis időm megnézni milyen könyvek vannak itt a szobában. Találtam szuahéli-magyar szótárt, nyelvkönyvet, és még pár hasonlót. A gyerekeknek megígértem, hogy csendespihi után kimegyek velük a Field-re, ahol tudnak focizni és játszani egy nagyobb nyílt terepen. Volt itt a szabó, és miután levette a gyerekek méreteit, kimentem a nagyobbakkal (5-6-tól kb. 10-11 évesek). Vittünk labdát, és fociztam velük. Egy idő után levettem a szandálomat, aminek eredményeképpen egy jó nagy vízhólyag lett a talpamon, ami ki is lyukadt valamennyire. Very good. Kb. 2 órát voltunk ott, majd 5 körül visszajöttünk.

            Bekapcsoltam nekik a TV-t, mert péntek-szombat-vasárnap 1-2 órát szabad DVD-zniük. Van Tom&Jerry, Mr. Bean (ma ezt nézték), és még sok más mese és film. Nagyon élvezték, de én eljöttem, mivel ha bent voltam többen velem foglalkoztak, és a többiek nem hallották a TV-t. Kint játszottam egy babával addig míg filmeztek. Nem sokkal miután befejezték a TV nézést, bementek imádkozni ugyan abba a szobába, majd vacsoráztak (Kb. 7-7:30).  Napközben már megtanultam néhány szuahéli szót, illetve kifejezést, pl.: assante=köszönöm, jambo=szia. Vacsora közben Anitával beszélgettünk, és próbált magyar szavakat kiejteni a lapról, ami nálam volt. A vacsi amúgy ilyen lencsefőzelék-szerű volt a krumplis kajával amit ebédre is ettem. Palacsinta is volt, de tegnap azt magában ettük, illetve kenyérként. Ma találtam narancs-dzsemet, és megmutattam Anitának, mi odahaza hogyan is esszük a palacsintát. Nagyon ízlett neki, a kb. 5 palacsintából csak 1.5-et tudtam én megenni. J Megkóstoltam továbbá a paw-paw (úgy mondják, hogy pao-pao) nevű gyümölcsöt is, ami szintén a kertben nő, ízlett.

            Vacsi után a gyerekek kaptak gyógyszereket, néhánynak levágták a haját, és lefeküdtek aludni(kb. 8). Az egyik baby nagyon sírt, úgyhogy felvettem és járkáltam vele az udvaron, ringattam, és énekeltem neki magyarul. Szép lassan elaludt, de mikor vissza akartam tenni újra elkezdett sírni L, úgyhogy a „dajka” aki ott volt átvette tőlem.

            Így telt az első napom, én jól éreztem magam, néhány nevet már sikerült is párosítanom a hozzá tartozó arccal.

Szornyu lassu a net, ugyhogy kepeket nem igerek. 30 perc volt, mire eljutottam oda, hogy ezt a 2 postot beirjam, es van jobb dolgom is ennel. :)

Kiutazás

Kairó

Legutoljára 2 hónapja jártam Kairóban, akkor csak 1 napra jöttem busszal Hurghadából. Akkor buszból láttam a várost. Érdekes volt. A házak nagy része nincs bevakolva, és befejezve sem, de laknak bennük. Így nem kell adózniuk az épület után. A legmegdöbbentőbb számomra akkor az volt (az arab közlekedés mellett), hogy ebben a városban még a temetőben is élnek. Olyan szegények sokan, hogy kénytelenek voltak beköltözni a kriptákba, és ott élni. Az állam miután tudomásul vette, hogy nem tud mit kezdeni velük, bevezette az áramot és a vizet a temetőbe. Érdekes.

            Most volt szerencsém felülről is megnézni ezt a várost. Az tuti, hogy ezek után nem laknék itt. A városon óriási szmogfelhő ül. Ahogy ereszkedtünk, egyre halványabb és narancssárgább lett a Nap színe. A felszín közelében már 1 km-nél messzebbre nem lehetett látni. A Nap épp akkor ment le, mikor landoltunk. Sosem láttam még ilyen gyönyörű narancssárgás-vörösnek, mint most. De belegondolva, hogy mitől ilyen szép; örömmel lemondtam volna az élményről.

            A másik dolog, ami miatt nem laknék itt, az a zsúfoltság. Háztömbök százai épültek „egymásra”, szűk sikátorokkal elválasztva egymástól. Sehol egy talpalatnyi hely, a zöld területről pedig 1-2 kivétellel ne is álmodjunk.

            Most az éttermi részen ülök a Kairói reptéren. 19:20 körül szálltam le, 22:15-kor indul a gépem Nairobiba. Odakint már most vaksötét van, ami fura, hisz otthon 9-10-ig világos van nyáron.

            A reptér érdekessége, hogy külön „imádkozó-szobák” vannak kiépítve.

Nairobi

            Reggel 4 órakor leszálltam Nairobiban. 5-re sikerült megszereznem a vízumomat, majd találtam egy dugaszt, ahol fel tudtam tölteni kicsit a kenyai telefont. 6-ra kijött értem Mwangi, a taxis. Pénzt csak annyit vittem ki amennyi a vízumra elég volt, így nem váltani, hanem kivenni szerettem volna pénzt ATM-ből. Ez csak a 4. automatánál sikerült, már bent a városközpontban, mivel úgy tűnik nem kedvelik különösebben a MasterCard-ot. VISA kártya a nyerő itt. Mindenesetre jót kocsikáztunk a városban, megmutatta a parlamentet, a City Hall-t, a belvárost, és még sok mást. Időközben kivilágosodott, és bementünk egy szupermarketbe vizet és reggelit venni nekem. Valami nagyon finom, zöldségekkel töltött péksüti-szerűt ettem, ami háromszög alakú volt. Ezután megcéloztuk a buszállomást, és vettünk jegyet egy expressz buszra, ami 8-kor indult. Érzékeny búcsú után elváltam kedvenc nairobi-i taxisomtól, és felszálltam a buszra. Jóval régebbi, mint az otthoniak, de az igazat megvallva jóval kényelmesebb is. Tényleg.

            Fél3-ra értem Voi-ba, ahol Sister Willy (az árvaház vezetője) már várt. Vettünk egy átalakítót a fali dugaszokhoz, majd beültünk egy matatuba, és elindultunk Bura felé. 40 km, de az út minősége és a megállások gyakorisága miatt kicsit több mint egy órát vett igénybe, hogy ide érjünk. Kb. 20-an voltunk a kisbuszban. Ahogy közeledtünk Bura Mission-höz (itt van az árvaház, kicsit odébb van Burától), egyre inkább tetszett a táj. Azt hittem, hogy egy síkságon fekszik, ezzel szemben dombon van, és dombok, vagy alacsony hegyek veszik körül. Próbálok felrakni képet arról, hogy milyen is a kilátás az ablakomból… Elég inspiráló.

            Mikor megérkeztem, a gyerekek elkezdtek szállingózni felém, és mire észre vehettem volna magam, már mindkét kezemen lógott 5-5 gyerek, és a lábam is többen ölelték. Behozták az összes cuccom, és megmutatták hol van a szobám. Kicsit később egy Anita nevű lány aki itt dolgozik, körbevezetett az árvaházban. Először a kertet mutatta meg (több mint 2 hektár) az állatokkal együtt (kecske, csirke, nyúl, disznó, tehén, még tengerimalac is van). Utána ettem, mert csináltak nekem palacsintát, merthogy ugyebár az magyar étel. J Evés után Willy megmutatta a szobákat, hogy hogyan vannak beosztva a gyerekek. 43 gyerek van, a legfiatalabb nemrég került ide, egy kislány.

            Megkértem őket, hogy hadd fürödhessek le, és vonulhassak vissza mára, mert nagyon fáradt vagyok. Több mint 24 órát utaztam, és szeretnék gondolatban is megérkezni. Lezuhanyoztam (jéghideg a zuhanyzóból, tűzforró a vödörből), majd kipakoltam a cuccaim nagy részét, és nekifogtam megírni ezt.

            A kultúr-sokk elmaradt, ahelyett akkor blokkoltam le, mikor 20 gyerek egyszerre beszél hozzám szuahéliül és angolul, és emiatt egyikből sem értettem semmit. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni velük, de majd belejövök.

Hali!

Tegnap megerkeztem kb. du 4-kor. Irtam egy jo kis bejegyzest a laptomon, de itt nem olvassa be a .DOCX-et, szoval meg par nap es az is fent lesz.

Kilatas az ablakombol

IMG_1015.JPG

Szoba

szoba2.JPG

Nem tudom megnyitni a feltoltott kepeket, es nem jovok ra hogyan mukodne rendesen. Ha valaki tudja, szoljon.

Sziasztok!

6 nap múlva, pénteken délután 15:35-kor indul a gépem Ferihegyről Nairobiba. Mivel nincs közvetlen járat, így Kairóban át kell majd szállnom (kb. 3 óra várakozás), és szombat hajnalban 03:45-kor fogok megérkezni Kenyába.

Ahova megyek:

Egy kis falu: Bura. Én rákerestem GoogleMaps-en, de az a Bura ahova én megyek, nincs rajta a térképen. Ha nagyjából tudni szeretnétek hol leszek, inkább "Voi, Kenya"-ra keressetek rá. Ettől a falutól/kisvárostól kb. 40 km-re leszek. Ha odaértem, megpróbálom pontosítani hol is vagyok. :)

Burában működik egy árvaház, ami egyházi tulajdonban van. Azaz apácák a "főnökök", mellettük van néhány nanny (dadus, nevelő), és kb. 40 gyerek. Az egészen pici csecsemőktől a 18 éves szinte felnőttekig vannak ott gyerekek az elmondások alapján. Egy magyar alapítvány, a Taita Alapítvány ( http://www.taita.info/ ) támogatja az árvaházat, rajtuk keresztül jutok ki én is.

Az előkészületek fizikai oldala:

Hónapokkal ezelőtt találkoztam néhány önkéntessel, akik már jártak kint, egyesek többször is. Egy teázóban találkoztunk, és több órát beszélgettünk, illetve beszéltek arról, hogy milyen is az élet odakint, mire kell számítanom, ha ki szeretnék menni. Ezután a beszélgetés után döntöttem el végleg, hogy kimegyek.

Június közepe táján beadattam néhány oltást. Nincs kötelező oltás, csak ajánlottak. Sárgaláz, tífusz, Hepatitis A. Ezeket adattam be, és erről kaptam egy kis sárga könyvecskét, ami nemzetközileg elfogadott igazolás arról, hogy megkaptam ezeket az oltásokat. Mellékhatások nálam egyáltalán nem voltak. Malária ellen tablettát lehetett venni, azonban folyamatosan csak 28 napig szabad szedni, utána ugyanis szétszedi az ember máját... Úgyhogy csak egy dobozzal vettünk (12db), amit az esetleges tünetek jelentkezésekor fogok beszedni (napi 4-et), így van 3+ napom eljutni kórházba (legalábbis ezt mondták :) ).

2 héttel ezelőtt találkoztam 2 további önkéntessel is, akik nemrég érkeztek haza az árvaházból. Ők 5 hónapot töltöttek kint, és sok fontos, konkrét információval tudtak ellátni. Szó esett a helyről, hogy mit-hol találok, hova járjak vásárolni, és természetesen, hogy mi lesz majd a dolgom. Kaptam egy telefont is, amit az önkéntesek adnak kézről-kézre.

Pakolni még nem kezdtem el, indulás előtti nap fogom összeszedni a holmijaimat. Vettünk olyan rövidnadrágokat, amik nem baj, ha tönkremennek, ugyanis felhívták rá a figyelmemet, hogy az a sárga homok ami kint van, megszínezheti a ruhákat. Pólókat is olyanokat viszek amiket nem különösebben sajnálok. Indulás előtt valószínűleg még letolatom a hajam szinte kopaszra, hogy kint ne kelljen ezzel bajlódnom. Ettől persze hülyén fogok kinézni a fényképeken, de hát ez van... :)

Sziasztok!

A nevem Bence. 20 évesen egyetemistaként elhatároztam, hogy elmegyek Kenyába önkéntesnek. Alapjáraton óvóbácsinak készülök. A vizsgaidőszak vége után 2 héttel fogok indulni, és már a szorgalmi időszak el fog kezdődni mikor hazaérek (július 22 - szeptember 24). Évet halasztani nem szeretnék, ezért döntöttem így az időtartammal kapcsolatban.

Sokan kérték az ismerőseim közül, hogy majd írjak nekik, meg meséljek milyen is odakint. Egy idő után rájöttem, hogy ennyi embernek nem fogok tudni maileket küldözgetni. A blog célja az volna, hogy aki kíváncsi rá mi történik velem odakint, az itt elolvashassa. Másrészt így sokkal könnyebb nekem, mert elég egyszer leírnom mi is történik.

Úgy tervezem, hogy minden napról írok külön bejegyzést, de azt nem tudom megmondani mikor-hogyan-hol fogok nethez jutni, hogy mindezeket közzé is tehessem.