Mombasa
2011.08.10-13
Hogy is kerültem én oda?
Néhány nappal korábban vendégeink voltak egy mombasai helyről. Önkéntesek ők is, utcagyerekeket tanítanak. Összebarátkoztunk az ittlétük alatt, és még mielőtt elmentek volna lefixáltuk, hogy szerdától szombatig velük leszek Mombasában.
Shayan, Shehnal, Amy, Amiee, Ian, Ruth, Lucy, Andrew és még két lány voltak a „vendéglátóim” ezalatt a pár nap alatt. Mindannyian Angliából érkezett önkéntesek. A szállásom Mombasa egyik külvárosában, Mikindani-ban volt. Az első két éjszaka egy matracon aludtam a nappaliban, harmadik este pedig felszabadult pár ágy, úgyhogy akkor bent aludtam a többiekkel.
Utazás
Oda-vissza
Mombasába szerda reggel 7:45 körül indultam. Matatu nem volt, úgyhogy gyalog indultam el Voi felé. Nagyon szép volt a völgy és a környező hegyek a reggeli fényben. Végre nézelődni is volt időm, mert a matatuból ugyan lehet, de nem az igazi. Kicsit több mint egy órát sétáltam (meg kell jegyeznem, hogy Murphy azért dolgozik, ugyanis ez volt a legforróbb nap eddig), mikor 9 körül jött végül egy matatu, amit leintettem és azzal bementem Voiba. Fél 11 körül értem be Voiba, ahol neteztem és ebédeltem (ki sem találjátok mit, igaz?). 1-kor találtam egy buszt, ami épp Mombasába indult tovább. Gondoltam olyan lesz, mint amivel Nairobiból jöttem Voiba első nap. Nos, nem olyan volt. Méretre ugyan valóban egyezett, de 1-1 sorban 4 helyett 5 ülés volt. Ezáltal ugyebár az ülések kisebbek, és többen vannak a buszon. Na vajon hol volt hely? Persze, hogy leghátul, az utolsó sorban, ahol 6 ülés volt, de 7-en ültünk. Körülbelül 1000 fok lehetett ott hátul, a levegő nem mozgott. Hogy Murphyt említsem ismét, a Nap persze hátulról tűzött ránk, függöny, vagy sötétített üveg nem volt. Az előttem, később pedig mellettem ülő lány igazi állatbarát lehetett, ugyanis az út alatt több rókát is sikerült kiszabadítania a gyomrából. Mindemellett érdekes volt, hogy egy nő végig az út alatt árult valamiféle gyógyszereket, vagy vitaminokat. Pontosabban kis(nagy)előadást tartott arról mi miért jó, és hogy milyen olcsó. A legfurább az volt, hogy egy csomót vettek is tőle. Az odaút Voiból kb. 2.5 fél óra volt.
Visszafelé 8-kor indultam a szállásról. Bematatuztam a városba, és kerestem egy foglaló irodát. Megvettem a jegyet a 9 órásira, de még volt fél órám. Leültem hát a benzinkútnál a földre néhány francia mellé, akik szintén a buszt várták. A másik oldalamon egy nagyon édes kis utcalány ücsörgött. Vele játszottam is míg várakoztam, majd odaadtam neki a sütit amit magamnak vettem az útra. Nagyon aranyosakat nevetgélt, és cigánykerekeket hányt a benzinkútnál a kocsik között. A visszaút jó buszban, kényelmesen telt. Szinte végig aludtam. Jobb is volt így, mert amikor ébren voltam néha megrémültem attól, ahogy a sofőrünk előzött az 1+1-es úton. Kettővel előttem volt egy kisfiú akivel szintén játszottunk egy jót. Voiba kb. fél1-kor érkeztünk. Neteztem pár percet, ebédeltem, majd találkoztam egy helyi emberrel, aki szafarikat szervez. Miután beszéltünk feljöttem Burába, kb. 4-fél5-kor érkeztem meg.
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/kislany.JPG
A városban
Mombasában nincs tömegközlekedés. Azaz európai értelemben vett tömegközlekedés nincsen. Rettentő módon nyüzsgő, zajos, sokszor van dugó. Matatuk és tuktukok szállítják az embereket, de ezekből megszámlálhatatlanul sok van. Tényleg, az úton közlekedő járművek kb. fele matatu vagy tuktuk. A matatun ketten dolgoznak. A sofőr, és a pénz-szedő. A sofőr általában kék ruhát visel, nem száll ki, csak vezet. A pénz-szedő piros-bordó ruhában van, az egyik keze mindig tele papír és fémpénzzel, és az ajtóban ül/áll. Ő az aki összetoborozza az embereket ha áll a matatu, szedi a pénzt, pakolja a csomagokat, stb. Ő jelzi a sofőrnek ha indulhat, mégpedig úgy, hogy kettőt kopog a matatu tetejére kívülről (a megállást ugyan így jelzi). Ezt elég jól lehet hallani. Sokszor volt olyan, hogy a matatu elindult, és a pénz-szedő szaladt utánunk, majd felugrott és behúzta maga után az ajtót.
A közlekedésre amúgy egyöntetűen jellemző az „aki gyorsabb és hamarabb odaér, azé a hely” szabály. Össze-vissza mennek, sávok még csak felfestve sincsenek. Közlekedési lámpát egyetlen egyet láttam (persze lehet ettől még, hogy van még egy valahol). A matatu sokszor a belső sávból húzódott le igen hirtelen, mikor a pénz-szedő kopogott a tetőn. Egyszer pedig akkora dugóba kerültünk, hogy inkább kiszálltunk a belső sávban és gyalog mentünk tovább.
A tuk-tuk egy háromkerekű kis jármű, ami a hangja alapján 50cm3-es motorral megy. Elől van egy ülés, ahol a sofőr ül. A kormány olyan, mint egy robogón. Hátul egy kanapé-szerű ülőalkalmatosság van, ahol 3 ember fér el. Míg a matatu 14 személyes, a tuk-tuk csak 3 ember szállítására jogosult. Egyszer utaztam tuk-tuk-al, mikor a szerdai buliból mentünk hazafelé. Csakhogy akkor 6-an voltunk hátul, ketten pedig elöl. Útközben volt egy emelkedő, és hát igen kétséges volt: fel bír-e menni. Gondolom sejtitek mennyire instabil is egy ilyen jármű. Néhány kanyarban bevallom eléggé féltem, mert a túlsúly miatt elég félelmetes íveken tudott járni. Éjszaka nemigen láttam matatut, tuk-tuk-ot annál inkább.
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/forgalom.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/oceanpart.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/matatuk.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/utcaiarus.JPG
Charles
Charlesnak hívták a biztonsági őrt, aki minden éjszaka ott ült a házikónk ajtaja előtt. Péntek este aztán időm is volt beszélgetni vele. 25 éves, 3 éve fejezte be a gimit. Ez az első állása, amit tavaly novemberben kapott, addig nem tudott mit dolgozni. Kenyában nagy a munkanélküliség, örül ő ennek is. Napi 12 órát dolgozik, havi 8000 forintnak megfelelő schillingért. Szembesítettem a ténnyel, hogy ez odahaza néhány családban egy havi zsebpénzzel ér fel. Talán nem kell túlságosan kifejtenem, hogy leesett az álla ennek hallatán. A bátyjaival él, így nem kell fizetnie a lakásért, a kajáért. Esténként vacsorára mindig kap abból amit az önkénteseknek főznek. Ez az egyetlen módja annak, hogy ennyi pénzből kijöjjön. A fizetése felét egy ideje minden hónapban félreteszi. Jogosítványra gyűjt, amihez 36000 forintra van szüksége. Pár hónap és meglesz. Jogsival tud targoncát vezetni majd, már csak egy targoncát kell beszereznie. Az nagyjából 100.000 forintra rúg. Erre a pénzt összegyűjteni 25 hónap lesz, ha mindig a felét félrerakja annak, amit keres. Ha megvan a targonca, már csak állást kell keresnie egy raktárban. Ez beletelhet akár egy évbe is. Ez alatt az egy év alatt valamit dolgoznia kell, és karban is kell tartania a már megvett targoncát. Végül azonban, ha talál munkát, akkor 60.000 forintnak megfelelő schillinget kereshet havonta, ami már elég ahhoz, hogy a saját lábára tudjon állni.
De addig még legjobb esetben is több mint két évnek kell eltelnie. Barátnőt ilyen fizetéssel, saját (vagy bérelt) lakás nélkül nemigen talál. Szabadidejében TV-t néz, ugyebár pénze nemigen van szórakozni, vagy valami tanfolyamra beiratkozni. Tehát még legalább két, üres és unalmas év elé néz (saját szavai ezek), és csak remélheti, hogy utána kap majd jobb munkát.
Party
Megérkezésem estéjén elmentünk bulizni az egyik belvárosi szórakozóhelyre. Vagyis inkább étterem, ahol esténként jó a hangulat. Azt hiszem Bella Vista volt a neve, vagy valami hasonló. Találkoztunk ott egy másik önkéntes csoporttal, akik szintén Angliából jöttek. Így együtt voltunk 15-20-an. Karaoke-est volt, úgyhogy sokan sokat énekeltek közülük. A többiek meg jókat nevettek az épp éneklőn. Egy idő után aztán elkezdtünk táncolni. Rengeteget röhögtünk, jókat énekeltünk, és nagyon jól éreztük magunkat. Shayan eltűnt egy lánnyal a másik csoportból, egy idő után a keresésére indultunk a környéken. Végül megtaláltuk őket, épp veszekedtek. Kiderült végül, hogy a lány elhagyta a szemüvegét és a cipőjét a környéken. Shayan nagyjából emlékezett rá hol is lehet, úgyhogy őt követve kutyagoltunk egy darabig. Végül egy félreeső utcában egy parkoló autó mögötti helyre (khm, vajon mit csináltak ott?) kalauzolt minket, ahol végül a kocsi alatt meglett a szemüveg. Ezután még visszamentünk bulizni kb. egy órát, majd egy tuk-tukkal visszamentünk a szállásra. Reggel 5 körül értünk vissza. Ettünk pár pirítóst, majd 6 körül lefeküdtünk.
Mert prananadis poloban bulizni az igazi:
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/hulyefej.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/hulyefej2.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/johangulat.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/palinka.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/Shayan.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/vendeglatoim.JPG
Pénzszállító
Míg a városban voltam, többször volt szerencsém látni, hogyan pakolják a páncélkocsiból ki és be a pénzt. Először egy banknál, majd másnap egy sima szupermarketnél botlottam beléjük. Épp egy beszélgetés közepén tartottunk, mikor egyszer csak 4-5 géppuskás katona-öltözetű férfi megállítottak minket, és hátrább tereltek. Végig szemben álltak velünk, gépfegyverüket maguk előtt tartva. A túloldalon ugyan ez történt, így egy üres folyosót képeztek a páncélkocsi és a bank bejárata között. Fél perc alatt be- és kijött a pénzes ember, a katonák beszálltak egy autóba és követték az elhajtó páncélautót.
A boltban épp fizettem, mikor újra feltűnt 5-6 gépfegyveres katona. A folyosót ugyan úgy megteremtették mint a banknál, de most a boltban vásárlással végzettek elé is odaálltak. A hatodik ember pedig a bejárathoz állt, hogy visszafelé se tudjon onnan kijönni senki. Itt is minden katona az emberekkel szemben állt.
A fegyverhez a szemem amúgy már hozzászokott. Az útszéli rendőröknél mindig van 1-2 géppuska, a bankokat mindig gépfegyverrel őrzik. Néhány helyen pedig, csak úgy, géppuskával felszerelt katonának kinéző férfiak ücsörögnek.
Grandsons of Abraham Rescue Center
Az Ábrahám unokafiai mentő-központ (vagy valami hasonló magyarul) Mombasa egyik külvárosában, Mikindani-ban van. Kétemeletes épület, mindenhol rácsozott. Első blikkre kicsit olyan kívülről, mint egy javító intézet. A szervezet utcafiúk rehabilitációját végzi. Rendszeresen járnak Mombasában utcagyerekeket keresve. Beszélgetnek velük a programról, és ha a srácnak van kedve csatlakozni, elhozzák a Centerbe. Fedelet, ételt kapnak, önkéntesek és ottani tanárok oktatják őket. Tilos drogozni, vagy hasonlókat csinálni. Segítenek nekik elkezdeni az életüket. Kenyában csak úgy lehet személyigazolványod, ha vannak szüleid, vagy ha van valamiféle iskolai papírod. Tehát akik az utcára születtek, nem rendelkeznek személyigazolvánnyal. Így munkát sem nagyon kapnak. A Centerben kapott képzésről kiállított dokumentum azonban elég a személyi kiváltásához, így jobb esélyekhez juttatva a fiúkat.
Az épület földszintjén tantermek, konyha és vizes-blokk van. A vizes blokk ironikus módon nem jelenti azt, hogy víz is van. Az első emeleten vannak az emeletes-ágyak, illetve néhány szekrény. 20 fiúnak van itt hely. A „nappali” szintén itt van, egy légtérben a nagy hálóval. Van egy tv is, amit ottlétem alatt elég sokat néztek. Mindegy, a drognál jobb. A második emelet nagy része fedett ugyan, de fala nincsen, csak rácsok körbe. Itt van egy iroda, illetve itt is szoktak tanítani, hisz van tábla. Ezen kívül olykor itt játszanak labdákkal, néha 3-al is egyszerre. Az épülettel szemben az utca túloldalán van egy focipálya, focizni oda szoktak átjárni.
A legfiatalabb srác akit láttam 15 éves volt, ottjártamkor 9-10-en laktak a centerben. Csak hogy lássátok miért fontos, hogy oktassák őket: Az egyik órán egy 16 éves fiú megkérdezte, hogy hány hónap van egy évben.
Simonnal (nem simon, ejtsd: szájmon), egy ottani dolgozóval péntek délelőtt volt alkalmam beszélgetni az intézet programjairól, projektjeiről. A programot 1989 körül kezdték. Azóta egészen sok (több mint 100) srácot sikerült saját útjukra bocsájtaniuk. A centerben fogadnak önkénteseket is, akik minden nap tartanak órákat a srácoknak, illetve délutánokat velük együtt töltik. A központon kívül számos más programjuk is van. Ebből csak egyet fejtett ki részletesen, az pedig a következő: A projekt célja, hogy a gyerekeket 6 órán keresztül távol tartsák a drogoktól. Hetente/kéthetente tudnak tartani ilyen alkalmakat. Bemennek privát matatuval Mombasába, és összeszedik azokat a gyerekeket, akik szeretnének velük menni aznap. Ha valaki velük akar tartani, semmilyen drog nem lehet nála. Kiviszik őket a reptér közelébe egy hatalmas üres placcra, ahol órákon keresztül fociznak velük. Csapatjátékot tanulnak, megismerik egymást közelebbről, kiizzadják a drogok egy részét. A játék után pedig közösen esznek egy jót, és beszélgetnek. Sokuk csak ilyenkor nem kábult, és ilyenkor nagy rá az esély, hogy rádöbbenek: valami nem stimmel. Végül visszaviszik őket a városba, és remélik, hogy valaki később csatlakozik a centerhez. A centerből kikerült srácok további életét azonban nemigen tudják nyomon követni. Nem csak Mombasából vannak itt srácok, hanem az egész országból. Miután elvégezték a programot, visszamennek oda ahonnan jöttek, és ott állnak munkába. Költséges ennyit utazni, és kevés a pénz.
A fiúk amúgy nagyon jó fejek. Heccelik egymást és az önkénteseket, de komolyan sosem bántják egymást. Igazi tinédzser-tanya jó hangulattal, ha nem nézzük miért vannak ott. Becsülöm őket, mert volt erejük csatlakozni és otthagyni régi életüket (következő fejezetből kiderül pontosan milyen életet). Összetartó közösségről van szó, akik egy csónakban eveznek. A felületes jó hangulat mögött pedig ott van mindenki saját sztorija, hogyan is került oda, és a sok óra munka amit tanulással töltenek, hogy kicsit közelebb kerüljenek az álmaikhoz.
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/center.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/center2.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/center3.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/center4.JPG
http://bencekenyaban.blog.hu/media/image/mombasa/center5.JPG
The Street - Az Utca
Csütörtök délután pár óra erejéig leszálltunk Mombasa legmélyére. A center egyik munkatársa – Simon - vállalta, hogy eljön velünk Mombasa egyik gettójába, ahonnan amúgy fehér ember (ha már van olyan óvatlan, hogy bemegy egyedül) nemigen jönne ki élve. Innen származnak a centerben lévő fiúk is. Semmit nem vihettünk magunkkal, csak azt a minimális pénzt, amit a matatura kellett költenünk. Egész nap borongós volt az idő, míg ebédeltünk esett is elég rendesen. Úgy éreztem, az időjárás hangulatilag igazodik ahhoz, amit látni fogunk.
Mombasa nyüzsgő központjában szálltunk ki a matatuból és indultunk el gyalog. Pulcsiban, kapucnival a fejünkön, szemerkélő esőben vágtunk neki mi, a csapatnyi mzungu. Már a központban találkoztunk néhány utcagyerekkel. Mindnél megálltunk egy kicsit, és Simon mindegyikükkel beszélt kicsit. Az egyikük azonban olyan részeg volt, hogy nemigen lehetett felébreszteni. Lassan magunk mögött hagytuk a nyüzsgő tömeget. Ahogy haladtunk utcáról utcára, mind kevesebb és kevesebb emberrel találkoztunk. A házak egyre rozogábbak, az utcák egyre szemetesebbek lettek, míg végül befordultunk egy utcába, ahol egy lélek sem volt. Simon igen gyors tempót diktált, így nemigen volt időnk gondolkodni rajta tényleg van-e kedvünk tovább menni. Az utca vége felé egyszer csak szakadt, hiányos öltözetű koldusok vettek körül minket, és kéregetni kezdtek. Hiába mondtuk, hogy nincs nálunk, csak folytatták. Néhányan benyúltak a zsebünkbe, hátha hazudunk. Kicsit odébb kellett raknunk őket, mert maguktól nemigen hagyták, hogy továbbmenjünk. Ekkor még visszafordulhattunk volna.
Az utca végén lefordultunk jobbra, ahol már nem volt betonozott utca, sőt igazából utcának sem nevezném. A sáros, mocskos, szemetes és büdös sikátor jobban lefesti a látványt ami elénk tárult. Néhol csak egy ösvénynyi hely volt. Baloldalt használhatatlan autókból kialakított alvóhelyek, jobbról pedig két ember magas szeméthalmok szegélyezték az utunkat az első száz méteren. Némelyik autóból kíváncsi tekintetek követték minden lépésünket, majd ahogy továbbhaladtunk kiszálltak és elindultak utánunk. Elkezdtük szedni a lábunk, és mindenképp Simon közelében akartuk tudni magunkat.
Száz méter után egy rövid időre kiszélesedett a járható hely. Nem sokkal arrébb megpillantottunk egy fiúkból és férfiakból álló csoportot. Mindannyian szakadt, szegényes ruhában voltak, mint mindenki mostantól kezdve. Ahogy odaértünk, észrevettük, hogy szinte mindegyikőjüknek GIN-es üveg van a kezében, és valami van is az üvegben. Mindenki a szájánál tartotta, de egy idő után fura volt, hogy senki nem húzza meg. Amikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy nem is teljesen folyékony az anyag, ami benne van. Ez a kb. 10 fős csapat kicsit elkezdett kötekedni. Pénzt kértek, kérdezgették mi a francot keresünk ott. Néhányan olyan kábultak voltak, hogy állni is nehezen tudtak (köztük egy 13 éves fiú is, aki beszélni sem nagyon tudott). Az egyik hátul álló kezében már villant a kés, mikor a kábulat függönyén keresztül végre felismerték Simon-t. Beletelt egy fél percbe mire feldolgozták az információt, de hangnemet váltottak. Bemutatkoztak, kezet fogtak velünk. Néhányan persze nem találták el a kezünket. Néhány szót váltottunk velük, majd jobbnak láttuk továbbállni. Simon elárulta mikor megkérdeztem, hogy az üvegekben levő anyag ragasztó, amit drogként „szívnak”. Ahogy haladtunk tovább befelé, szinte mindenkinek a száján ott csüngött egy kis üveg, benne ragasztóval.
A járható út ismét összeszűkült. Most azonban mindkét oldalon hullámlemezekből tákolt viskók végeláthatatlan sora húzódott. Csak mentünk, csak mentünk egyre mélyebbre. Néhány viskónak az ajtaja nyitva volt, így láttuk mi van bent. Körülbelül 2 m2-nyi helyen élnek négyfős (vagy több) családok. Egy szoba, ami a nappali, háló, konyha egyben. Fürdőről természetesen szó sincs. Néhány gyerek mellénk szegődött, megfogták a kezünk, és jöttek velünk. Egyesek rémisztően hűvösen nézték elhaladtunk, mások próbáltak beinvitálni otthonukba, megint mások annyira kábultak voltak, hogy felőlük akár űrlények is lehettünk volna.
Az egyik bódéból hangos, robogó-szerű hang hallatszott. Meg is álltunk előtte, és érdeklődve lestünk be a nyitott ajtón. Az ajtóból csak egy generátort (mert persze áram sincs) lehetett látni, és két falat. Az egyik falban volt egy további ajtó, ahol egyszer csak egy srác dugta ki a fejét. Kérdésünkre, hogy mi ez a hely, azt válaszolta: mozi. A moziból pár perc után feltűnt egy egészen tiszta külsejű srác, aki rögtön üdvözölte Simont. Fekete sapkát, fekete bőrdzsekit, márkás focimezt, hosszú farmert és zárt cipőt viselt. Elütött a többiektől. Mindegy, beszélgessen csak Simonnal. Megkérdeztem Simont, biztonságos-e bemenni ebbe a „moziba”, mert érdekelt milyen, és hogy mi lehet bent. A válasz nem épp a legbiztatóbb: ha muszáj…
Muszáj volt. A belső ajtó mögött egy kb. 8m2-es szobába érkeztem. Ebben a szobában több mint 40-en szorongtak. A fal mellett padokon, de a legtöbben a földön ültek, és egy kis TV-t bámultak. A pár hónapos csecsemőtől a felnőttekig minden korosztály volt bent. Ahogy beléptem ebbe a sötét lyukba, a bent lévő füst azonnal fejbe vágott. A generátor kipufogógőze keveredett a ragasztó és a marihuána kábító szagával. Ablak persze nincsen, a levegő egy tapodtat sem mozdul. Leültem az egyik padra, és fél perc múlva már teljesen kábult voltam. 10-11 éves gyerekek szájából ott lógott a ragasztós üveg. Tinédzserek sodortak marihuánás cigit maguknak, miközben a csecsemő testvérük (gyerekük?) ott ült a lábukon. A tűket azonban azonnal elrakták, ahogy meghallottak minket odakint. 10 percet töltöttem a moziban, de úgy leizzadtam, mintha egy órát szaunáztam volna. Nem sikerült rájönnöm, hogy ezek a bébik illetve fiatal gyerekek hogy bírják ezt. Simon kukucskált be értem, hogy indulunk tovább.
A friss levegő 5 perc alatt felrázott, addig Shayanre támaszkodtam. A dzsekis srác jött velünk. Ahogy haladtunk tovább, semmit nem javult a kép. Néhányszor akkora tócsák voltak, hogy nem tudtuk kikerülni. Az ott lakók mezítláb átgázoltak a mocskos sártengeren, de mi nem ők vagyunk. Fél óráig sétáltunk még. Helyenként megálltunk beszélgetni, helyenként inkább szedtük a lábunk. Végül kiértünk egy focipálya-szerű füves, nyitott térre. Az egyik kapunál fiatalok fociztak. Mindenki mindenki ellen, egy kapussal. A kapu mögött 50 méterre egy fal húzódott, ennek tövében sokan ücsörögtek, illetve fetrengtek. Mind szívtak.
Egész népes csoport verődött addigra körénk, úgyhogy a kapu mögötti részen megállva elkezdtünk beszélgetni velük. Mindenki talált magának valakit. Kérdezgettük őket az életükről, de a legtöbben pár kérdés után nemigen merték tovább folytatni. Shayan inkább el is ment focizni a fiatalokhoz. Én először csak néztem a többieket, majd észrevettem, hogy a bőrdzsekis srác ott áll szinte mellettem. A tekintete nem volt kábult, bár szinte végig kerülte a szemkontaktust. Két keze szinte végig a dzsekije zsebében volt, úgy mutogatott jobbra-balra. Ha egy kihalt utcán egyedül találkozom vele, valószínűleg a másik irányba indulok el. Nos, vele beszélgettem. Szeretnék előre szólni, hogy gyilkosságok is szóba kerültek, úgyhogy aki úgy gondolja, inkább ugorja át ezt a beszélgetést.
Farah
B: Szia haver, hogy vagy?
F: Kösz jól, és te?
B: Én is. A nevem Bence. Hogy hívnak?
F: Farah vagyok.
B: Nem bánod, ha felteszek néhány kérdést?
F: Milyen kérdéseket?
B: Felteszem őket, és ha nem akarsz, nem válaszolsz.
F: Rendben.
B: Jól tudom, hogy ragasztó van ezekben az üvegekben?
F: Igen. Drogként használjuk, és a rendőrök sem szólnak miatta, ha látják. Őket csak az illegális szerek érdeklik.
B: Mennyi egy adag?
F: Kb. fél deci.
B: Mennyibe kerül egy adag?
F: 25-50 schilling (50-100 HuF) között mozog.
B: És hogy szerzitek be? Gondolom, nem állít be az egész társaság a boltba, hogy egy fél deci ragasztót szeretne.
F: Áhh, ember, dehogy. Vannak olyan emberek, mint például én – és végigmutat az öltözékén -, akik tiszták. Mi megyünk a boltba és vesszük nagy tételben, aztán továbbadjuk az ittenieknek.
B: Mennyit adsz el egy nap?
F: 4, a jobb napokon 5 gallont. (utólagos kalkuláció: egy gallon kb 4-4.5 liter, szóval számoljunk átlag 4.25 literrel. Ez napi 17-21 litert jelent, ami 340-420 adagot jelent. Az Utcában ahol árul kb. 200-an élnek. Ha a babákat nem számítjuk le, akkor is napi 1.6-2 adag/fő. Ha leszámítjuk a kisgyerekeket, akkor napi 2.2-2.8 adag/fő.)
B: Az igen. Gondolom, azért ebből bőven profitálsz.
F: Hát, nem panaszkodom.
B: Egyéb drogokat is használtok? A moziban igen erős marihuána szag terjengett.
F: Igen. A marihuána elég általános, de mivel drágább, mint a ragasztó, ezért nem mindenki engedheti meg magának. Ezen kívül kokain és Brown Sugar (ki tud magyar megfelelőt?) az ami megy, de ez nem általános. Ezek kemény szerek, és ebben az Utcában ez nem rendszeresen megengedett.
B: Hogyhogy nem megengedett? Vannak szabályaitok?
F: Minden Utcának vannak szabályai.
B: Akkor gondolom van főnök (boss) is.
F: Mármint vezető (leader)?
B: Igen, arra gondoltam.
F: Ja, vannak. Ennek az utcának én vagyok az egyik vezetője.
B: Hány éves is vagy?
F: 17.
B: Értem. Szoktak összetűzések lenni Utcán belül?
F: Persze.
B: Milyen gyakran?
F: Ehh. Nézz csak rá ezekre – mondta, és a fal mellett ücsörgőkre mutatott. - Minden nap van valami balhé.
B: És ti rendezitek el őket, vagy megoldják őket egymás között?
F: Ha megoldják, akkor jó. De büntetést kapnak, mert alapjáraton tilos balhézni Utcán belül. Ha pedig igazságtalan dolog történik, meg szoktuk bosszulni. Múltkor például az egyik arc megölte a szomszédja kisfiát.
B: És ezt hogy bosszultátok meg?
F: Erre nem válaszolnék.
B: Rendben. Az Utcák között szokott balhé lenni?
F: Igen. Minden hónapban van utcai harc (street fighting). – mondta, és feltűrte a dzsekije ujját, hogy lássam az alkarját. Szanaszét volt vagdosva. – Ezeket is bunyók során szereztem. A lábamon pedig van egy lőtt seb, egy rendőr meglőtt.
B: Mi történt?
F: Egy másik utcabeli srác nagyon elvadult. Átküldtünk egy fiatal fiút némi anyaggal, ő pedig nem volt hajlandó fizetni. Inkább megölte a gyereket, hogy fél órát lebeghessen (get high). Amikor ez kiderült, összeszedtem néhány embert és elmentünk megkeresni. Az Utca, ahol él kiadta volna, de elmenekült. Végül a városban találtuk meg. Mikor kezelésbe vettük, feltűnt néhány rendőr. Látták nálunk a késeket, a véres fazont a földön feküdni, és több sem kellett nekik. Néhányan ott maradtak közülünk, nekem csak a lábamba lőttek. Emiatt nem tudtam elfutni, így bevittek. Nem tudtak rám bizonyítani semmit, de meg kell keresnem egy körözött fickót, aki már egy ideje bujkál előlük a gettóban.
B: Öltél már? – már a kérdés gondolatánál összeszűkült a gyomrom. Elég merész dolog ilyen nyíltan megkérdezni egy Utca vezetőjét, aki lehet, hogy épp egy kést markol a dzsekije zsebében.
F: Egyedül?
B: Igen.
F: Úgy nem.
B: Miért, csoportban igen?
F: Persze. Úgy mindannyian – mondta, és körbemutatott a focizó fiúkon.
… Itt egy fél percig csak néztem a vidáman focizó srácokat, és emésztettem.
B: Mi történt végül azzal, aki megölte a fiatal fiút?
F: Nem élte túl. Pár órán belül meghalt.
… Mostanra már végleg összeszorult a gyomrom, nemigen tudtam mit kérdezni.
B: Jut eszembe, már korábban észrevettem ezeket a fura tákolmányokat a fákon (zacskó alul néhány ágon, rajta egy töltött zsák-szerűség, felette másik ágakon kifeszített zacskó). Mik ezek?
F: Lakások.
B: De hát ezeken egy ember sem fér el kényelmesen, hogy tudna bárki is élni ott fent?
F: *nevetés* Akkor használjuk őket, mikor a rendőrök üldöznek minket. Nem másznak fel utánunk, és azokon a zsákokon tudunk aludni is. Mindig ők unják meg hamarabb, és továbbállnak. Kivágni pedig nem tudják őket, mert a falon túl van a törzsük, az meg magántulajdon.
B: Éééértem. Amúgy hallottál már a Grandsons of Abraham programjairól? – kérdeztem, miután tekintetem átfutott Simonon.
F: Persze. Itt mindenki.
B: Miért nem csatlakoztál?
F: Csatlakoztam. Háromszor is.
B: Mi volt a baj? Miért jöttél vissza?
F: Először is. Azért csatlakoztam, mert sok mindent ígértek. Saját lakást, munkát, stb-t, ha végzünk a programmal. Míg ott voltam többen végeztek, és ezekből semmit nem láttak. Másodszor pedig, ha itt az utcán szükségem van valamire, pár nap alatt megszerzem. A centerben egyszer elszakadt az egyetlen szandálom, és hiába szóltam a tanároknak, több mint három hónapba telt, mire kaptam egy újat.
Kénytelen voltam félbeszakítani, mert Simon tovább indult, és szólt, hogy menjünk.
B: Most mennem kell. Nagyon örülök, hogy tudtunk beszélgetni.
F: Én is haver. Visszajössz még valamikor?
B: Nem hiszem. Nem itt dolgozom a centerben, egy árvaházban vagyok önkéntes Burában.
F: Kár.
B: Remélem jobbra fordulnak a dolgok.
F: Majd kiderül. Szia tesó.
B: Hali.
Néhány fiatal velünk tartott az úton visszafelé. Az utcák egyre népesebbek lettek, végül néha már nem is fértünk el. Fél órát gyalogoltunk a matatuig. Ahogy beültünk a matatuba, rögtön magunk mögött hagytuk a város nyüzsgését. A húsz perces úton visszafelé Mikindaniba senki nem szólt egy árva szót sem. Shehnalon kívül, aki sírt, mindenki üres tekintettel bámult maga elé, és próbálta felfogni, amit látott, illetve hallott.
